[Igen, tudom: egy éve nem írtam semmit. Sag’ schon, megesik az ilyesmi. Most sem tértem vissza a nagyhalálból, csak úgy kedvem szottyant. És nem, nem fogok az elmúlt év eseményeiről beszámolni; köztudomású ugyanis, hogy lényegtelen dolgokról, mint pl. munka, egzisztencia, család, gyerek, három szoba, négy kerék, öttusa, hatágú menóra, szerelem, még nagyobb szerelem, óriási csalódás stb. nem szokásom írni. Ami viszont a lényeges dolgokat illeti, azokról természetesen bőbeszédűen, kellő filozofikus felhanggal, sejtelmes szimbolikával, miképpen most is……]

  A McDonald’s-ban ismerkedtek meg, de már a Burger King-ben jöttek össze; szerelem volt sokadik viszontlátásra. Pedig összeillő párt alkottak: a kecsaphajú, majonézbőrű lány igazi lángon sütött, tűzről pattant húspogácsa volt, a fiú pedig éppen belevaló srác, maga sem kimondottan kalóriaszegény családból. Mégis, rengeteg szprájtnak, kólának, fantának, füstaromának, E223-nak és más, a központi üzemből egyenesen kékvizű folyónkba ömlő veszélyes hulladéknak  kellett lefolynia a Dunán, mire a dologból lett valami. A lány mindent megtett, hogy a pult túlfeléről felhívja magára a figyelmet: szendén lesütötte a sültkrumplit, kihívóan riszálta a sót, kacéran kunkorította a tölcséres McFreeze-t, de hiába, mert a fiú arcán ilyenkor piros szmartpontocskák gyúltak, zavartan félrefordult, köhintett vagy diszkréten megköszörülte pillangókését. Sokáig ment ez így; a tél nyárba fordult, a nyárból tavasz lett, az emberek globális felmelegedést emlegettek, a Big Mac árfolyama erősödött a forinthoz képest, mígnem egy szép napon

-Miben segíthetek?

a lány megtörte a jeget, tiszta vizet öntött a fiú poharába, kifogástalan ergonómiájával leült mellé az asztalhoz és füstízű hangján megkérte, hogy feltétlenül védekezzen. A fiú annyira meglepődött, hogy először csak köpni-nyelni tudott, majd tett egy bátortalan párszázas ajánlatot. „100%-os marha”-gondolta a lány, de hangosan csak annyit mondott: „Marha”, a fiú pedig érezte, hogy nem a megfelelő hangon ütötte meg. Kétségbeesésében hatalmasat harapott hamburgeréből, szeme sarkában só csillogott, egy pillanatig szívószállal vette a levegőt….aztán elszántan nadrágjába nyúlt és előhúzott egy bontatlan csomag epres kupont. A lány szeme felcsillant: „Itt nem csinálhatjuk, nem szabad! De most rögtön ki akarom próbálni veled!” – követelőzőtt, a fiú pedig, mit tehetett volna: belement. Igy kötöttek ki a konkurrencia bordó bőrülésein; a fiú beváltotta ígéretét, a hozzá fűzött reményeket valamint kuponjait, s az önfeledt nyalás közben a lány észre sem vette, hogy végül mégis egy skót ajánlat áldozata lett. A fagylalt után aztán sokat beszélgettek még: terveket szövögettek, álmokat kergettek, színes hagymakarikákat fújtak, végül pedig kéz a kézben és blokk ellenében – kihánytak mindent.

 [Nnna. Mint mondottam volt: ez egy rendkívül bemelegítő írásocska, tollhegyezésre szolgál. Mondani azt nem akar sokat, legfeljebb annyit hogy engem senki se szeret és hogy kezdem utálni a gyorskajákat. És hogy a szerelem per se szánalmas, kihalóban lévő állatfajta e durva, anyagias, felszínes, globalizálódó világban. És hogy ezt persze nem kell komolyan venni. Egyéb értelmezéseket - kizárólag poszt humusz jelleggel - ifj. Mohácsy Károly tankönyvírónak lehet borítékolni...]

PROLÓGUS

Remegő kézzel bontom a borítékot, szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik (ősz bárd helyett azonban csak a vérnyomásom emelkedik egy végtelennek tetsző pillanatig), s aztán ------ örömkönnyeim fátylán túl víg táncukat járják a kacagó betűk: BEJUTOTTAM A HARMADIK FORDULÓBA!!! Igen, ez már a kiválasztás utolsó szakasza, a végső megmérettetés. És nekem most nem szabad hibáznom; két akadályt már sikerrel vettem, ezek után nem bukhatok el épp a végén, oly közel a célhoz! Nem, ez az állás az enyém lesz, senki másé! Gyerünk hát, van még néhány napom felkészülni....fel-fel vitéze kacsatára!!!

 

 

Behúnyom a szemem, megpróbálok ellazulni. Még két perc. Figyelem a légzésem: egyre nyugodtabb és egyenletesebb. Pulzusom szabályos. Jól tudom, hogy most, a siker kapujában, az utolsó nagy próbatétel előtt a lehető legrosszabb a lámpaláz, a testet-lelket bénító görcsös izgalom. Aki izgul, az nagyobb eséllyel hibázik. Én nem hibázhatok, most nem. "Failure is not an option" - hallom kedvenc színészem, Steven Seagal örökbecsű szavait. (Ámbár lehet, hogy Chuck Norris mondta. Vagy Van Damme.) Így igaz - sikerülni fog, mert sikerülnie kell. Még egy perc. Gyors ellenőrzés, az utolsó: mélykék nadrágom élei kifogástalanok, ízléses ingem makulátlan, kék nyakkendőm tökéletesen megkötve, réz névtáblácskám frissen fényezve. Az öltözék tehát hibátlan, bírálóimnak nem lehet rá panaszuk. Egyébként is felkészült vagyok, és mindenre elszánt. Túljutottam az első forduló embertpróbáló tesztjein, sikerrel teljesítettem a második forduló csavaros feladatait, most már nem állíthatnak meg! Nem tudom, hány emberrel mérkőzöm az állásért, de nem is számít. Gyakorlatra számítsak, "éles bevetésre", így mondták. Remek, hát csak rajta! Itt az idő. És már nyílik is az ajtó, a nevemet hallom. Igen, eljött a pillanat. Istenem, kérlek, csak most segíts elnyernem ezt az állást.....!

Egy roppant terembe vezetnek, csupa króm és acél hangárba; a fém hidege csontig hatol... Az űr közepén hatalmas asztal, mögötte hat öltönyös férfi, tökéletes egyöntetűség és összhang: egyszerre fordulnak felém, szürke tekintetük hideg és halott, akár a gleccserbe fagyott alpinistáé. De nem ijesztenek meg. Pontosan tudom, mi a céljuk: elbizonytalanítani, megfélemlíteni, hogy aztán kényükre-kedvükre játszadozhassanak velem. Én azonban felkészült vagyok, kemény ellenfél. Halványan elmosolyodom, és szilárdan állom a jeges pillantásokat. Halk moraj fut végig soraikon - úgy tűnik, sikerült meglepnem őket. Gondolatban gratulálok magamnak, és jól meghúzom a képzeletbeli butykost, amiből azok szoktak elhamarkodottan inni, akik medvebőrre bazíroznak. És valóban, korai volt az öröm, mert a szürke urak hirtelen taktikát váltanak:

-Üdvözlöm, kedves Péter, örülök, hogy eljött! Először is engedje meg, hogy gratuláljak Önnek: az a tény, hogy itt van, már önmagában bizonyítja átlagon felüli képességeit és rátermettségét, hiszen két rendkívül nehéz fordulón jutott túl! Azonban bizonyára Ön is megérti, hogy mi csupán egyetlen embert vehetünk fel, és ez az ember kizárólag a legjobb lehet; ezt diktálja a cég érdeke. Mi szívből kívánjuk, hogy Ön legyen ez az ember, ám ehhez még hátravan egy utolsó próbatétel. Készen áll? - kérdezi egyikük színlelt lágysággal, mintha csak valami kedves játékra invitálna, de én jól látom sima szavai mögött a gyilkos valóságot: véres élet-halál harc veszi most kezdetét, s a végén csak egy maradhat... Fellobban bennem a dac: nem, csakazértsem fogok most komoran bólintani, nem fogok neki válaszolni, nem megyek bele ebbe az undorító színjátékba, tőlem aztán nem fogja hallani a jelentőségteljes 'igen'-t, ami mutatja, hogy ó, denagyon tisztában vagyok a pillnat súlyával...

-Igen - válaszolom jelentőségteljesen, és komoran bólintok, mint aki tökéletesen tisztában van a pillanat súlyával.

-Remek, akkor kezdhetjük is. Kérem, fáradjon oda, a pult mögé. Mint látja, igyekeztünk szimulálni a valós munkakörnyezetét. Ön tehát gyakorlatilag szituációs helyzetgyakorlatokat fog végrehajtani; olyan komplex problémákat kell megoldania, amelyekkel a megpályázott pozícióban nap mint nap szembesülhet. Kérem szóljon, ha elkészült! - Hát így állunk. Ez tehát az "éles bevetés". Tulajdonképpen nem lepődöm meg: valami ilyesmire számítottam. Most látom csak, hogy amit eddig csak a szemem sarkából, futólag mértem fel és szekrénysornak néztem, valójában aprólékosan kidolgozott díszlet. Egy pult, rajta pénztárgép. Mögötte egy olajsütő, egy italgép, és egy ételcsúszda. A pult ezernyi fiókjában megannyi kellék: méret szerint elkülönített zacskók, szívószál, tálcák, szalvéta, kuponfüzetecskék. Kecsap, majonéz, mustár. Még a legapróbb részletekre is ügyeltek - egyszerűen tökéletes. Kellemesen megborzongok, s hirtelen nagy kedvet érzek az egészhez, már kívánom, akarom a kihívást! Szilárdan megvetem hát a lábam a pult mögött, egy utolsó nagy lélegzetvétel, aztán intek bírálóimnak: mehet...!!!

Elsőként egy szemüveges kissrác perdül elém, 8-10 éves lehet,  nem is látom, honnan, szinte egyik pillanatról a másikra ott termett. Halkan felnevetek: hát ez igazán egyszerű, ennél sokkal nehezebbre számítottam. Sejtem persze, hogy ez csak bemelegítés, de akkor is...szinte játszi könnyedséggel idézem a felkészülés során alaposan áttanulmányozott szakirodalom megfelelő sorait:

-Szia, miben segithetek? - kérdezem mosolyogva.

-Kétsajtburgertkérekszépen - hadarja a kis taknyos. Nyilván őt is felkészítették. Azért ennél több kell, hogy rajtam kifogjanak...

-Parancsolj, háromszázötven forint lesz. Szmárt kártyád van? - kérdezem mosolyogva.

-Ööö.... -Igen, minden papírforma szerint történik: a vendégnek fogalma sincs, mi a kénköves mennykő lehet az a szmártkártya, ezért elbizonytalanodik, s ez a tranzakció sikerét veszélyezteti. Gyorsan tovább kell lépni tehát, amiként a szakirodalom javasolja.

-Itt lesz fogyasztva? - kérdezem mosolyogva. A kissrác szemmel láthatóan megkönnyebbül.

-Aha - nyögi ki vigyorogva. Ezzel meg is volnánk.

-Szia, gyere máskor is! - búcsúzom mosolyogva, a szemüveges fiúcska pedig eltűnik, mint a kámfor. Lopva bírálóimra pillantok: elismerően bólogatnak. Ám nincs időm kiélvezni a sikert, máris itt a következő kihívás: pultom előtt most egy ősz öregember áll; lerí róla, hogy kisnyugdíjas, s hogy rosszabbul él, mint négy éve. Homlokom ráncolom - ez bizony már kemény dió. Hálát adok az égnek, hogy olyan kitűnő memóriával áldott meg, és persze előrelátásomnak, melynek köszönhetően nem voltam rest átrágni magam az egész szakirodalmon. Felidézem tehát a megfelelő formulákat:

-Szia, miben segíthetek? - kérdezem mosolyogva.

-Tessék? - kérdezi az öreg, mint aki nagyot hall. Jó színész. Vagy tényleg nagyot hall. Akárhogy is, a szakirodalom világosan rendelkezik ilyen esetekre az ügyfelek tipológiájáról szóló rész "1.1.2 Szenilis Öreg" fejezetében.

-Szia, miben segíthetek? - kérdezem tehát újra, valamivel hangosabban mosolyogva.

-Két sajtosat, fiam! - nyekergi az ősz. Azonban én már számítok erre, így rezzenéstelen arccal fogadom a választ. Pedig itt sokan elvesztik a fejüket, és a kedves vevő arcába ordítják: "Nem omlett ez, tata, és nem vagyok a fia!!!", de épp ez az, amit nem szabad.

-Parancsolj, háromszázötven forint lesz. - A szakirodalom szigorúan tiltja a szmártkártyára való rákérdezést ezeknél az ügyfeleknél. Nyilván a zsűri is árgus szemekkel figyel. Hát én nem fogok hibázni!

-Itt lesz fogyasztva? - kérdezem mosolyogva.

-Tessék? - kérdezi az öreg, mint aki nem érti. Az ajkamba harapok, egy pillanatra behúnyom a szemem. Elszúrtam. Annyira biztos voltam magamban, és tessék, itt az eredménye. Hát persze, az apróbetűs rész világosan kimondja, hogy ilyen esetekben nem alkalmazható az irodalmi nyelvezet, hiszen a Szenilis Öreg képtelen befogadni a szavak esztétikáját! Istenem, mekkora hülye vagyok, ezt nagyon elszúrtam. Mindegy, ami történt, megtörtént. Folytatni kell.

-Itt eszed meg? - kérdezem mosolyogva. De szívem zokog.

-Igen, ha lehet - mondja az öreg félénken. Kissé szomorú vagyok. Lehet, hogy ezzel végetért számomra a játék? Rögvest kiderül....

-Szia, gyere máskor is! - búcsúzom mosolyogva, de már bírálóim mozdulatát lesem. Úgy tűnik, tanakodnak. Csak most az egyszer, kérlek, Istenem, csak most az egyszer.... Egyikük int: mehet tovább! Csodás megkönnyebbülést érzek, lehúnyt pilláim mögött a boldogság színes fényei táncolnak...nem estem ki, van esélyem...mosolyogva kinyitom szemem, és szívem hatalmasat dobban: pultom előtt maga Gyurcsány áll! Nem hasonmás, nem ügyes csalás - valóban a miniszterelnök az. Levegőért kapkodom, agyam lázasan dolgozik, de mindhiába : a szakirodalom nem ír arról, mit kell tenni ilyen esetben. Kövér izzadságcseppek gyöngyöznek homlokomról, a kétségbeesés nőttön-nő....mit mondjak, mit???!!

-Szia...miben...segíthetek? - nyögöm ki végül mosolyogva, mindenre elszántan. Csak remélhetem, hogy a megfelelő szavakat találtam meg.

-Szervusz. Két darab sajtos hamburgert kérek, ha volnál szíves. - mondja Gyurcsány, s parányi szemüvege mögül várakozóan tekint rám. Hatalmas kő esik le szívemről: úgy tűnik, a megfelelő formulákat használtam. De vajon hogyan tovább??

-Parancsolj, háromszázötven forint lesz. Szmártkártyád van? - kérdezem mosolyogva, lesz ami lesz alapon.

-Természetesen van. Nem jó az, ha a magyar állampolgár szmártkártya nélkül vásárol - csücsörít Gyurcsány, és felmutatja a színes lapocskát. Szinte fel sem tudom fogni a szerencsémet.

-Akkor csak háromszázforintlesz, a megtakarítás ötvenforint. Ittleszfogyasztva? - hadarom mosolyogva, az ildomosnál talán valamivel gyorsabban, a megkönnyebbülés mámorában. Már csak egyetlen akadályt kell leküzdenem...

-Így igaz - mondja Gyurcsány határozottan. Már csak a végső búcsúmondat maradt hátra. Mi volna a legmegfelelőbb vajon? Felidézem a szakirodalom által javasolt számtalan variációt, magamban végigpörgetem az összes lehetőséget...most már nem szabad hibázni, gyerünk, Péter, még egy kis kitartás! Vészesen telnek a másodpercek, tovább nem húzhatom az időt:

-Szia, gyere máskor is! - mondom mosolyogva, egy hirtelen ötlettől vezérelve. Nyelvem a száljpadláshoz tapad, szívem a torkomban dobog, kimeredt szemmel csak a bírálók reakcióját nézem. Hirtelen eltűnik Gyurcsány, eltűnik a pult, a terem: csak a hat férfit látom, ahogy felállnak és egyemberként tapsolnak....

 

EPILÓGUS

Egy ízlésesen berendezett irodában térek magamhoz, körülöttem meleg barna színek, és hat mosolygó öltönyös férfi. Egyikük kezét nyújtja, barátságosan szemembe néz: "Gratulálunk, Péter. Sikerült. Elvárásainkon felül teljesített, le vagyunk nyűgözve. Az állás az Öné. Akár már holnap kezdhet." Örömkönnyek folynak végig arcomon, ahogy remegő kézzel aláírom a szerződést. Megkaptam hát az állást, jól megérdemelt jutalmamat. Alig várom, hogy kezdhessek. De előtte megyek, bedobok két sajtburgert a Mekiben, hiszen a blogírás közben alaposan megéheztem.....

PROLÓGUS

Megnéztem a Kazettát (azt, amelyiken Michelle Wild új oldaláról mutatkozik be, egymás után több férfinak is), látványosan szűkülő pupillám egyértelműen jelezte, hogy tudatom befogadta a rejtélyes képkockák között és által közvetített szubliminális üzeneteket, s a háttérben zúgó cselló is felért egy dobpergéssel: "Figyelem, tragédia következik, horror, cirrrrkusz...!"' S valóban: éreztem, hogy valami rossz, nagyon, nagyon rossz dolog van készülőben. Ekkor megcsörrent a telefon - a vezetékes, amit félpanziós amerikai vadkempingeken és budapesti panellakásokon kívül már sehol nem használnak -, és egy hátborzongató, kislányos hang csak ennyit suttogott:

- Kedves Szemző Péter, pályázati anyaga eljutott hozzánk, szeretnénk behívni egy beszélgetésre.....

 

 

DAY 1-7

A <BLEEP> munkaközvetítő cég irodája a belváros szívében, egy A-osztályú üvegpalota 8. emeletén biztosít megfelelő környezetet egy fiatal, dinamikus csapat számára ahhoz, hogy a legszigorúbb szakmai kritériumok alapján felkutassák és leszerződtessék ügyfeleik számára az adott munkakör betöltésére leginkább alkalmas pályázót. Többek között ez is eszembe jut, amikor megnyomom a csengőt. Az ajtó nyílik, s egy kérdőjellé görbült tetovált szemöldök alól acélszürke kontaktlencsék merednek rám.

- Én... - kezdeném, de a szolibarna rettenet közbev

- Szemző Péter, igen, tudjuk. Korán jött!  Lopva rápillantok a szemközti falon békésen pihegő órára. Két perc múlva kilenc. Kilencre volt megbeszélve.

-Bekaphatod, arrogáns büdös kurva! -gondolhatnám esetleg, ha nem volnék bölcsész. Minthogy azonban az vagyok, ilyesmi meg sem fordul a fejemben. Helyette:

-Ó, egy kicsit, igen. Sajnálom...

-Na mindegy, most már jöjjön be! Foglaljon helyet, rögtön jön a kolléganőm. - mondja megvetőn, és elcsattog. Én pedig csak ülök a bőr garnitúrán, és olyan furcsán érzem magam. Azon gondolkodom, hogy el kellene gondolkozni az imént történteken. De nincs idő, már jön is vissza. Megáll előttem, tetovált szemöldökét összehúzza, agresszíven nyújtja felém franciakörmös kezét:

-Üdvözlöm, Kovács Dzsenifer. Velem beszélt telefonon. Kérem jöjjön velem! - és már indul is egy tárgyalónak tetsző helyiség irányába. Teljesen összezavarodom, s miközben gépiesen követem, jobban szemügyre veszem. Most már látom: Dzsenifer nem az, aki ajtót nyitott, csak megszólalásig hasonló. De ha az ember igazán figyel, könnyen észreveheti a különbségeket is: Dzsenifernek jóval nagyobb a feneke, viszont cserébe sokkal látványosabban buggyannak ki  zsírpárnái deréktájt a szűk felső alól. Ránézésre lehet akár tizennyolc éves is. Leülünk egy kör alakú asztalhoz.

-Szó, Péter, lec sztárt. Áj hóp ju dont májnd tóking in inglis. Áj hev bín living in dö júeszéj, szó if ju dont ándörsztend számszing, dzsászt ászk end áj vill ripít evriszing ö bit mór szlóli. - kezdi olyan borzalmas akcentussal, amit legfeljebb arab terroristák szájából hallani, amikor símaszk mögül próbálnak Bushnak üzenni egy-egy lefejezéses akció előtt.

-Mi az isten pék lova faszát képzelsz magadról, te utolsó ribanc?!!! - gondolhatnám esetleg, ha nem volnék bölcsész. Minthogy azonban az vagyok, ilyesmi meg sem fordul a fejemben. Helyette:

- Thank you, I appreciate that. I am more than happy to answer your questions... És kezdetét veszi egy izgalmas, fordulatokban bővelkedő beszélgetés. Nyilvánvaló, hogy nem egy nyelvet beszélünk: én angolt, ő pedig azt a felsőbbrendű nyelvváltozatot, amit bizonyára a JÚESZÉJ-ben sajátított el ilyen mesteri szinten. És valóban, ahogy mondta: nem értem, mit próbál közölni, bármennyire is igyekszem. "Szó áj szí ju rót ju sztádíd bát háu vóz et dö biznisz szkúl den?"  Végtelen kétségbeeséssel, görcsösen próbálom megragadni ilyen és ehhez hasonló mondatainak elillanó értelmét, de elmém cserben hagy....Cserepes ajkaim imát mormolnak Dzsenifer lelki üdvéért, aztán a sajátomért. A tragédia bármelyik pillanatban bekövetkezhet...

-Oké. Könten uns ject ájn biszhen auf dojcs sprehen? - hallom most hirtelen Dzsenifer hangját a távolból, fátyolosan. Valami elpattan belül. Szememből könnycsepp gördül, véres körmökkel kaparom az asztallapot.

-Freilich, kein Problem - gondolhatnám esetleg, ha nem volnék ember. Minthogy azonban az vagyok, ilyesmi meg sem fordul a felemben. Helyette:

- Hát nem is tudom, a németem kissé megkopott az utóbbi időben, köszönöm a lehetőséget, de inkább most mennék, mielőtt...nagyobb baj...történne...

-Hát Péter, őszintén megmondom, nem is értem, minek jött ide...Egyébként ismerlek ám, a külkerről, színjátszós voltál, nem? Én kágéra jártam, asszem együtt diplomáztunk... - mondja Dzsenifer a megvetés és undor leplezetlen hangján. Valamit még hozzá akar tenni, de nem fejezheti be: üvöltve rávetem magam, megragadom a hajánál fogva és tébolyultan beleverem a fejét az asztallapba egyszer, kétszer, sokszor. Az arcába taposok, eszelősen rugdosom a véres testet. Földarabolom, felgyújtom, a kolléganőit is, az irodaházat pedig felrobbantom.....

Magamhoz térek, riadtan nézem az órám: tíz perccel múlt kilenc. Te jó ég, már megint az az átkozott fantáziám, most elkéstem az interjúról, ez nem lehet igaz!! Vadul rácsapok a csengőre, az ajtó nyílik, s egy kérdőjellé görbült tetovált szemöldök alól acélszürke kontaktlencsék merednek rám.

- Én... - kezdeném, de a szolibarna rettenet közbev

- Szemző Péter, igen, tudjuk. Késett! Na mindegy, most már jöjjön be! Foglaljon helyet, rögtön jön a kolléganőm... Olyan furcsán kezdem érezni magam. Azon gondolkodom, hogy nem kellene gondolkozni, csak gyorsan, villámgyorsan eltűnni innen, mielőtt még nagyobb baj történne... De már nincs idő...

Az előző rész tartalmából: az, és, hogy, mint. "Prrr, prrr."

Továbbá: -Mindent láttam, José Rodrigo!

                -De én Tonio Alvarado vagyok, Esmeralda....  

 

 

....A Pokol lengőajtaja hatalmas döndüléssel bezárult mögöttem, és én végleg magamra maradtam. A Móricz Zsigmond téri árnyékvilág napsütése után most riadt hunyorgással próbáltam szemem az alvilági félhomályhoz szoktatni; vad képzelgésemben úgy hittem, vicsorgó szörnypofák gyűlölettől izzó tekintete mered rám valahány sötét zugból...Aztán oszlott a homály, s vele a tagjaimat bénító félelem is: pislákoló neoncsövek kékes derengésében jól láttam, hogy egy roppant csarnok kongó üressége vesz körül, s a fehér falakra vetülő imbolygó árnyakon kívül senki és semmi nem mozdul. Nem láttam fortyogó gejzíreket, tüzes katlanban üvöltő bűnösöket, bugyogó lávafolyamot vagy táncukat járó ördögfattyakat, nem éreztem a Pokol perzselő forróságát; ehelyett sápadt csempék és jeges radiátorok árasztottak csontig hatoló hideget. A levegőben valami furcsa, szúrós szag terjengett, s én azonnal felismertem: kén! Aztán, hála a középiskolai kémia-oktatás alaposságának, azonnal helyesbítettem: jód! Olyannyira furcsa volt ez a felismerés, hogy hirtelen képtelen gondolat fogant meg elmémben: talán mégsem Pokol ez, hanem valamiféle egészségügyi intézmény! Ám ekkor, mintha csak a pillanatra vártak volna, ezer meg ezer lélek sivító nevetése harsant, hátborzongató kacajok kakofóniája töltötte be a csarnokot, szellemkezek ragadták meg végtagjaimat és az őrült hangorkánban egy szempillantás alatt a terem túlfelébe, egy furcsa üvegfal elé repítettek. Nyüszítve kúsztam arrébb, kezemmel védtem az arcom, kegyelemért könyörögtem, ám amilyen hirtelen jöttek, olyan váratlanul tűntek el a szörnyű kisértetek, elcsitult a visítás, és a néma csarnok csendjében már csak könnyes szipogásom felerősített visszhangja bolyongott. Lassan mégis összeszedtem magam, feltápászkodtam a piszkos kőpadlóról, és elkínzott tekintettel szemügyre vettem az üvegfalat. Mellmagasságban apró nyílást fedeztem fel az egyébként tömörnek látszó felületen, s a nyílás felett kicsiny réztáblácskát. Ereimben meghűlt a vér, amint a plakettbe vésett fekete betűk értelmet nyertek: 'KARTONOZÓ' - olvastam az írást, s alatta kisebb betűkkel: 'Üdvözöljük a Pokol Tornácán'  Minden reményem odaveszett, s helyette maradt a szörnyű bizonyosság: ott vagyok hát, ahova tartozom. Most már tudtam, mit kell tennem. A nyílás elé állva, végtelen szomorúsággal e szavakat intéztem a testetlen, éjfekete gomolygásnak:

-Jó napot kívánok. Szeretnék bejutni a fo...

-TAJ-kártya? - szakított félbe egy sírontúli hang, miközben halottfehér kéz jelent meg a nyílásban. Térdeim megroggyantak, tagjaimból kiszállt minden erő. A Kártya - én barom, elfelejtettem magammal hozni, és most mondhatatlan szenvedések várnak majd rám...Felrémlett, hogy utoljára egy Júdás nevű bűnöző jött TAJ-kártya nélkül a Pokolba néhány évezreddel ezelőtt, de tőle maga Isten vette el, hogy kínok kínja közt szenvedjen egy örökléten át....

-Saj..sajnálom...én nem...nekem nincs...elfelejtettem... - dadogtam félelemtől remegve. Válasz nem érkezett, s én az ájulás határán vártam az itéletet.

-Ezt nem hiszem el, mégis mit gondolt?! Az emberi hülyeségnek nincs határa... Nagyon jól tudja, hogy kártya nélkül nem engedhetem be magát! Egyszerűen nem hiszem el... Azt legalább meg tudja mondani, hogy hívják? - hallottam végül messziről, fátyolosan. Megmondtam.

-Nna, hát majd meglátom, mit tehetek. Katika, keressed már ki ennek az úrnak a kartonját! Mit mondott, hova akar menni? Ezt is megmondtam, bár még mindig képtelen voltam feldolgozni a csodát.

-Jó, felküldöm a kartonját a Kovács doktor úrhoz. Kilencedik emelet. Na tűnjön innen, mert még meggondolom magam... (Ettől kapok hülyét, Katika, amikor TAJ nélkül jönnek! De meglesz ennek a böjtje!) - tette még hozzá, de ezt már nem hallottam, csak botorkáltam a homályban abba az irányba, amerre a fehér kéz mutatott. Alig akartam elhinni, hogy ilyesmi megeshet, hogy megmenekültem a szenvedés olyan pokoli mélységétől, amit egyetlen bűnös léleknek sem kívánhatok. Hát mégis van Isten, azaz Sátán! Ezek után jelentéktelen tortúra, leheletnyi tortúrácska az, ami rám vár! Mire a hatalmas lépcsősor aljába értem, már annyira eltöltött a bizakodó optimizmus, hogy merész könnyedséggel szólítottam meg az ott strázsáló fehérköpenyes ördögfattyat:

-Elnézést, merre találom a liftet? A parányi szarvacskák hirtelen fordultak felém, s a gyűrött szörnypofa véres ajkai gonosz mosolyra húzódtak.

-Áááá, te vagy az, aki TAJ-kártya nélkül jött, igaz? - kérdezte lágyan, kedvesen.

-Igen, de a kartonozóban azt mondták, hogy nem probléma, és felkül....

-AKKOR LÉPCSŐZNI FOGSZ, TE UTOLSÓ, NYOMORULT FÉREG! LIFTET AKARSZ, TE MOCSOK? HÁT MAJD ADOK ÉN NEKED LIFTET!! - ordította, villás nyelve vadul csapkodott, és köpenye alól egy szemvillanás alatt kapta elő háromágú vasvilláját. Rémült üvöltéssel rohantam fel a lépcsőn; szerencsére az ördögfatty csak gyilkos szitkait hajította utánam... A lépcsőfordulóban kissé megálltam, hogy kifújjam magam. Furcsa, megmagyarázhatatlan szorongás vett rajtam erőt: talán mégem lesz minden olyan egyszerű, mint gondoltam? A grádicssor mintha vég nélkül kanyargott volna feljebb, egyre csak feljebb... Újabb, hatalmas réztáblák előtt haladtam el: I. KERESZTELETLENEK (Nővérszoba), II. SZERELEMBEN MÉRTÉKTELENEK (Nemibeteg-gondozó), III. ÉTELBEN-ITALBAN MÉRTÉKTELENEK (Detoxikáló), IV. PÉNZBEN MÉRTÉKTELENEK (Büfé), V. INDULATBAN MÉRTÉKTELENEK (Sebészet), VI. ERETNEKEK (Neurológia), VII. ERŐSZAKOSAK (Intenzív osztály), VIII. CSALÓK (Orvosi szoba), míg végül, teljesen kimerülve felértem a kilencedik emeletre. A dermesztő hidegben, vacogó ajkakkal betűztem a réztáblán feketéllő írást: IX. FOGÁSZAT. Megérkeztem hát a Pokol legmélyebb bugyrába, innen nem vezet tovább lépcső. Szörnyű balsejtelemmel elindultam, hogy megkeressem Kovács doktor urat, és letöltsem végre büntetésemet.....

(folyt. köv.)

Vizsgázni voltam ma az ELTE-n, mégpedig a felvilágosodás korának magyar irodalmából. Szilágyi tanár úr tényleg kitett magáért: jó alaposan felvilágosított olyan XVIII. századi jeles alkotókat illetően, mint például Kármán és Dugonics, valamint Batsányi és Kisfaludy, merthogy játszadoztunk egy ideig a tételekkel. "Nagy barom vagy, édes fiam!" - mondotta végül az őszek ősze, a mentorok nesztora, és kirúgott egy kettessel. De mindez lényegtelen; csupán azért meséltem el, hogy retrospektív módon szőhessem történetem fonalát. Ennek azonban ugyancsak nincs jelentősége; csupán azért kívánom retrospektív módon szőni történetem fonalát, hogy leírhassam a szót: retrospektív. Ám ha már elkezdtem, kénytelen vagyok folytatni - vágjunk tehát a dolgok közepébe, s hogy retro vagy spektív, mindenki döntse el maga!

 

A hatalmas, kétszárnyú ajtó árnyékában csüggedve vártam soromra. Az üresség nyomasztó csendjét csak néha törte meg egy-egy vizsgázó kínnal telt üvöltése, amint a szadista docensek végsőkig csigázták a szerencsétlen elgyötört testét, újra meg újra fülébe súgva borzalmas kérdéseiket. Tudtam, hogy nemsokára engem is behívnak, s társaimhoz hasonlóan kínpadra vonnak - de vajon lesz-e kitartásom, lesz-e elég erőm, hogy nemes indián módjára büszke hallgatással még a cölöpön is megvetéssel sújtsam nemtelen vallatóimat? A kétségek már-már erőt vettek rajtam, már nyúltam a kilincs felé, hogy nyomorult meghunyászkodással beirassam az elégtelent, amikor a folyosó végén gomolygó homályból hirtelen egy furcsa figura bontakozott ki, és indult felém lassú léptekkel. Kezem azonmód megállt a levegőben; elkerekedett szemmel bámultam a nem mindennapi jelenséget. Férfi volt, efelől semmi kétség: szabályos arcát hullámos, fekete haj keretezte, napégette bőre szabad ég alatt vagy szoláriumban eltöltött esztendőkről árulkodott. Zöld vadászinget viselt és hozzá cserzett bőr felöltőt, melynek széléről fakósárga rojtok csüngtek alá, s amely alkalmasint a dél-amerikai pampákon vagy a Veszprémi Állatkertben oly gyakori zebu bőréből készült. Lábbelije díszes volt és tarka, mint valami indián mokasszin, s a derekára simuló kagylódíszes övről a fémmel kivert szütyőcskék mellől épp csak a tomahawk hiányzott. (Úgy vélem, eláshatta valahol a Trefort-kertben, hiszen az épületbe szigorúan tilos csatabárdot behozni.) "Egy indián" - gondoltam megilletődötten, miközben a puhaléptű férfi tőlem nem messze megállt, s hátát a falnak vetve a várakozás mozdulatlanságába süllyedt. Hirtelen izgatottság lett rajtam úrrá, a rám váró borzalmakról meg is feledkeztem: vajon honnan csöppent ide ez  a rézbőrű, melyik könyv lapjairól sétált egyenesen ide, az ELTE folyosóira? Ki ő, honnan jött? Milyen céllal érkezett? Mintha csak gondolataim teremtő ereje kreálta volna.... Úgy éreztem, mindent meg kell tudnom erről az emberről.

Helló, szintén vizsgázni jöttél? - kérdeztem bátortalanul, zavaromban igazítva egyet nyakkendőmön. Szavaim furcsán, élesen csattantak a csendben, szinte magam is megijedtem.   

Nem. - ennyi volt a válasz, egy lakonikus 'nem', semmi több. Nem fordult felém, leeresztett szempillái sem rebbentek. Szívem ujjongott: tényleg igazi indián!

Szereted May Károlyt? - kérdeztem most lázas izgalomban. Erre már megrezzent: fejét lassan fordította felém, szoborszerű vonásain mintha valami apró rángás futott volna végig.

Szivatsz? - kérdezte zengő, mély hangon, fekete tűzű tekintetét rám szegezve. A gyönyörűségtől elakadt a szavam.

Nem, de olvastam, hogy dum-dum golyóval egyetlen lövés is leterít egy felnőtt medvét. Mondd, ez igaz? Te hány medvét öltél már meg? És sápadtarcút? - hadartam gyorsan, mohón szomjazva válaszát.

Szórakozz a jó kurva nénikéddel, te köcsög! - üvöltött fel vörösréz-bőrű indiánom, majd gyilkos pillantást lövellve rám tajtékozva elrohant; alakját elnyelte a folyosó végén gomolygó homály. Révült mosollyal néztem utána: semmi kétség, valóban ő volt Csingacsguk fia, avagy az utolsó Cooper a Bölcsészkaron.